Prológus

Hatalmas épületek falai omlottak le, mintha csak instabil kártyavárak lettek volna, amiket akár egy lágy szellő romba dönthet. Nappal volt, de az emberekben rettegés és kétségbeesettség vad vihara dúlt. Mindenki futott, amerre látott, menekülve a halál elől, tudomást sem véve róla, kit tapostak el. Megállás nélkül rohantam a zűrzavarban, a kézfejem a vörös és a narancssárga ezernyi árnyalatában lángolt, mégis fáztam. Amíg mindenki más biztonságosnak tűnő helyet keresett, én behúzódtam a nagyobb törmelékek közé egy már igencsak lepusztult toronyház mellett. Ezen a helyen nem találhattak meg, elvégre mit keresett volna itt bárki is? Lassan kifújtam magam, mire a karomon táncoló lángnyelvek fokozatosan eltűnni látszottak, mintha csak egyetlen sóhajommal elfújtam volna őket. A pulóverem ujjával letöröltem a homlokomon csillogó izzadtságot, majd a földre kuporodtam, és ringatózni kezdtem, halkan dúdolva egy ismerős dallamot. Fogalmam sincs mennyi idő telt el így, mikor  közeledő léptek zaja, majd csatakiáltások ütötték meg a fülemet. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy a hangok távolodjanak, de egyre csak közelebb értek, mígnem a szívem eszeveszett dobogása teljesen elnyomta őket. 

– Ha láttad is erre futni, már biztosan nincsen itt – hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül. – Egyáltalán, miért jött volna ide?

– Itt kell lennie – ellenkezett a másik. – Talán nem akarja, hogy megtaláljuk. – Nem bírtam már sokáig, a tüdőm kezdett vészesen összeszorulni. Észrevétlenül kipillantottam egy nagyobb betondarab mögül, és óvatosan szemügyre vettem a két alakot. Stark páncélja ugyan néhány helyen kissé megkopott, de Steve-et képtelenség volt felülmúlni. Mindig rendezett szőke haja most ziláltan lógott a homlokába, egész testét kosz és por borította, és bár a nyakán húzódó seb már szépen összezárult, a csata nyomai igencsak meglátszottak rajta.

– Gyerünk, Kapitány. Már biztosan a többiekkel van – mondta Tony, miközben Steve vállára helyezte a kezét. 

– Menj csak, én maradok – sandított rá féloldalasan, mire a Vasember vállat vont, és a magasba emelkedett. Néhány pillanat múlva már nyoma sem volt, a Kapitány azonban nem tágított. Figyelmesen körbekémlelt, így jobbnak láttam kicsit lejjebb húzódni, és egy keskeny résen keresztül szemlélni a férfit. Miközben térdre ereszkedtem, véletlenül belerúgtam egy kisebb kődarabba, halk zajt csapva vele. Ez is elég volt neki, azonnal felém kapta a tekintetét. A fülem zúgni kezdett, a szívem pedig a korábbinál is hevesebben vert a mellkasomban. Pár percig nem változott semmi, majd hirtelen segélykiáltások hallatszottak a távolból. Látszott Steve-en, hogy nem tudja eldönteni, mit csináljon. Végül kissé remegő hangon beszélni kezdett.

– Bárhol is vagy, Rose, meg foglak találni. Fogalmam sincs, mi ütött beléd, de megkereslek. Nem fog többet bántani, velem biztonságban leszel. – A szavak hallatán megállíthatatlanul kezdtek folyni a könnyek az arcomon. A hangja egy pillanatra elcsuklott, majd miután belerúgott egy félig lerombolt falba, teljesen szétzúzva azt, megpróbálta összeszedni magát. – Megígérem – mondta, majd elindult az ellenkező irányba. Ekkor még nem tudtam, hogy talán ez az utolsó szó, amit hallok tőle.