Második fejezet

Sziasztok!

Először is, szeretném megköszönni a pozitív visszajelzéseket, nagyon hálás vagyok érte. :) Tudom, hogy erre a fejezetre ígértem be Steve-et, de belőle is csak egy kicsi jutott most, elnézést. Nem szerettem volna hatásvadász lenni, ami a lezárást illeti, de nem bírtam ki. Ezer bocsánat. Kommentet hagyni és feliratkozni még mindig ér. 
Ó, és ha valakinek rosszalkodik a sablon, vagy nem tudja elolvasni rendesen a bejegyzéseket, az mindenképpen szóljon, mert páran már jelezték. Gőzerővel próbálok rá megoldást találni, pláne, hogy nem tudom, hány embernél fordul ez elő. Előre is köszönöm.

Jó szórakozást! :)

A bőrömet forrón körülölelték a fölém tornyosuló lángnyelvek, de nem perzseltek meg. Hiába nem tudtam irányítani őket, az általam útjára indított tűz soha nem égetett meg, másokat viszont annál inkább. Szám elé tartva a kezem, tekintetemmel kétségbeesve kutattam az  állatot, de nem láttam semmit, csak a narancssárga, helyenként áttetsző tüzet, és az ide-oda cikázó örvényt. Már az egész lakás lángokba borult, de nem tántorított el a célomtól. Egyik helyiségből a másikba futottam, eszeveszettül keresve a macskát, miközben a tüdőmet elöntötte a keserű füst. Próbáltam csitítani a hevesen tomboló nyalábokat, de nem értem el semmiféle változást, sőt, egyre terebélyesebbé váltak. Szerencsémre a közvetlen közelemben senki nem lakott, de a környező, üresen álló házakra átterjedhetett, és hogy őszinte legyek, nemhogy nem szerettem volna, de nem is lettem volna képes kifizetni az esetlegesen keletkező károkat. Vettem egy mély levegőt, hogy kicsit lenyugodjak, és próbáltam logikusan felmérni a helyzetet. Az ablakon díszelgő lyuk tökéletes menekülési útvonalnak bizonyult egy cica számára, de ha még ki is ugrott rajta, függetlenül attól, hogy talpra esett vagy sem, nem tudta volna kikerülni a kiálló darabokat. Elképzeltem, ahogy szerencsétlen keservesen nyávog a testéből kiálló szilánkok miatt, miközben a sötét éjszakában vánszorog. Elborzadtam az elém táruló látványtól, ugyanakkor erőt is adott. Közelebb léptem a tébolyult feketeséghez, hogy meg tudjam vizsgálni az ablakot, azonban nem tudtam elkerülni a találkozást. Ahol hozzámért a kavargó felhő, mintha milliónyi kés állt volna ki belőle, és éreztem, ahogy az egyik egy hosszú csíkban felhasítja a jobb karomat.

– A pokolba – szisszentem fel, de nem húzódtam vissza. Sóhajtottam egy nagyot, amitől megállíthatatlanul köhögni kezdtem, és kitéve magamat a kockázatnak, hogy felnyársalnak a pengék, még egy lépést tettem. A fájdalom borzalmasan kínzott, valósággal marcangolni kezdte az ökölbe szorított kezemet. Reméltem, hogy megéri, de csalódnom kellett. A körülbelül arasznyi lyukon semmi változást nem véltem felfedezni a legutóbbi alkalom óta. Szerettem volna tovább keresgélni, de ha nem akartam rövid időn belül elveszíteni a kezemet vagy akár a tüdőmet, mennem kellett. Erőt vettem magamon, és csalódottan hátrálni kezdtem. A lehető legóvatosabb mozdulattal kihúztam a karom a sötétségből, és a látvány lesokkolt. A kabátom ujja cafatokban lógott, és az egyetlen nagy vágás mellet rengeteg kisebb seb futott végig az alkaromon. A vér megállíthatatlanul patakzott belőlük, így hirtelen ötlettől vezérelve lerángattam magamról a kabátom épen maradt részét, és szorosan a sérülések köré csavartam. Kintről hirtelen motorbőgést, majd ajtócsapkodást és beszélgetés foszlányát hallottam. A vágások a vártnál sokkal jobban fájtak, mintha az egészre egy hatalmas adag savas folyadékot borítottak volna. Hogy a vérveszteség tette-e, vagy csak a sokk, nem tudom, de akaratomon kívül térdre rogytam, továbbra is szorítva a karomat, különösen a csuklómat. Tisztán hallottam, ahogy a bejárati ajtó kivágódik, és emberek trappolnak végig a lakáson, de nem tudtam segítséget kérni, vagy egyáltalán megszólalni. Éreztem, ahogy a füst végérvényesen átveszi az uralmat a mellkasomban, miközben előre hajolva, fuldokolva krákogtam. Évszázadoknak tűnt, mire valaki végre észrevett. Halványan érzékeltem, hogy megragad a vállamnál fogva, és kitámolyog velem a lakásból, majd egy fekete autó hátsó ülésébe tuszkol, és olyan felesleges közhelyeket mormol, mint a "minden rendben lesz", vagy a "semmi baj nincsen". Gyanítottam, hogy inkább saját magát akarta megnyugtatni, mintsem engem. Az ezután következő képkockák homályosan folytak végig a szemeim előtt, mígnem teljesen elsötétült minden.

****

Miután kinyitottam a szemem, az első, ami eszembe jutott, az volt: fehér. Vakító, makulátlan fehér fény, amiről először azt hittem, a Menny fénysugara, azonban mikor kitisztult a látásom, csalódottan konstatáltam, hogy csak egy kisebb kórteremben fekszem néhány életfunkcióimat figyelő gép társaságában. Az összes végtagom sajgott, különösen az immár fehér gézbe burkolt karom, ami villámgyorsan észhez térített. Megpróbáltam lassan felülni, miközben minden egyes lélegzetvételem kínzó hörgésre vagy inkább nyüszítésre hasonlított. Igazán megáldhattak volna valamilyen csodálatos gyógyulási képességgel is – gondoltam magamban bosszúsan, majd lassanként, centiméterről centiméterre haladva feltornáztam magam az ágyban. A puha, hófehér ágynemű melege csábítóan hívogatott, de a helység túl steril volt számomra, ráadásul akadt egy kis dolgom. Nagy nehezen felálltam, majd az épen maradt kezemből kihúztam az infúziós csövet, amitől a gépek először megállíthatatlanul pittyegni kezdtek, majd pár pillanat elteltével a zaj alábbhagyott, én pedig megkönnyebbültem. Lassan az üvegajtó felé lépkedtem, mikor megpillantottam egy széket az ágyam mellett, és a rajta heverő ruhákat. Addig a pillanatig észre sem vettem, hogy a koszos, szakadt ruháim eltűntek, és helyette egy egyszerű hálóing takarta a testemet. Akármennyire is sietni szerettem volna, jobbnak láttam magamra rángatni a kikészített pólót és farmernadrágot. Mielőtt elhagytam volna a szobát, végigmértem magam az ajtó fényes felületén. Kócos, sötétbarna hajammal, és sápadt arcommal úgy nézhettem ki a hálóingben, mint egy bosszúszomjas kísértet, így borzalmasan hálás voltam a ruhákért, akárki is tette oda őket. El is határoztam, hogy amint időm szakad rá, megkeresem azt a valakit, hogy megköszönhessem. Előtte azonban fontosabb elintéznivalóm volt.

Minden erőmet összegyűjtve lenyomtam a kilincset, majd kiléptem a halványan pislákoló lámpa által megvilágított folyosóra. Arra számítottam, hogy minden tele lesz dolgukat intéző emberekkel, de most csak két beszélgetésbe elegyedő férfi támasztotta a falat nem messze tőlem. Próbáltam észrevétlenül közelebb lopózni hozzájuk, de az érkezésem csakhamar feltűnt nekik.

– Miss. Russell, mit keres maga itt? – fordult felém elképedve az egyik ügynök. Mogyoróbarna haja hullámos fürtökben hullott szürke szemeibe, amikből ahogy tetőtől talpig végigmért, nem egészen őszinte aggodalom sugárzott.

– Én is örülök, hogy látom, William – köszöntöttem hasonlóképp apám egyik barátját. Miközben az arcát vizslattam, halványan felderengtek a kiskori emlékek. Azt hiszem, ő volt az egyetlen, akit  nem igazán kedveltem a bébiszitterjeim közül. Visszatekintve igazán szórakoztató volt a gondolat, hogy egy SHIELD ügynök egy kisiskolást dajkál, aki meglehetősen utálja. Leleményes gyerek lévén mindig találtam valamit, amivel bosszanthattam. Legalább ennyi örömöm volt abban, hogy állandóan idegenek vigyáztak rám.

– Mi történt? – Miközben beszélt, tekintete végig a bekötött karomat pásztázta. A mellette álló szőke férfi csak egy hűvös pillantásra méltatott, látszott rajta, hogy nem nagyon érdekli, mi van velem.

– Azt hiszem, nem ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy ezt megbeszéljük, de maradjunk annyiban, hogy nehéz éjszakám volt – tértem ki a konkrét válaszadás alól.

– Ahogy akarja – hagyta rám. – De azért remélem, hogy minden rendben.

– Fogjuk rá. Nem tudja, merre találom Furyt? – tértem rá a számomra legfontosabb kérdésre.

– Valószínűleg az irodájában, de különleges riasztás van érvényben, úgyhogy nem lenne tanácsos zavarni. – El sem tudtam képzelni, miféle riasztásról lehet szó, de azonnal elfeledtette velem a fájdalmaim egy részét. A gyakori látogatásaim során egyszer sem fordult elő ilyen eset, úgyhogy fogalmam sem volt, mi a teendő ebben a helyzetben.

– Valami baj van? – vontam fel a szemöldököm kérdőn.

– Nem hinném, hogy ezt velem kéne megbeszélnie. – Bár minden joga meg lett volna hozzá a korábbi megjegyzésem miatt, egy cseppnyi gúnyt sem véltem felfedezni a hangjában. Nagyot sóhajtottam, majd fáradtan beletúrtam a hajamba.

– Oké, köszönöm a segítséget. Viszlát – búcsúztam el, majd még mindig kicsit tántorogva sarkon fordultam, és Nick irodája felé vettem az irányt.

Útközben elgondolkodtam rajta, hogy vajon mennyi időbe tellett megalkotni a hatalmas épületet, és a tágas folyosók szerteágazó rengetegét. Azonban nem sok időm volt ezen morfondírozni, mert minél közelebb értem a főhadiszállás szívéhez, egyre több ember sürgött-forgott körülöttem. Mindenki arcán földöntúli izgalmat láttam tükröződni, miközben gyors léptekkel haladtak egyik helyről a másikra. Próbáltam elcsípni valamilyen beszélgetésfoszlányt, de a nagy hangzavarban nem jártam túlzottan nagy sikerrel. Egy-két kósza szó ugyan a fülembe szökött, de nem igazán sikerült összeegyeztetnem őket. Tippem sem volt, hogyan kapcsolódhattak a kapitány, a jég és a képtelenség kifejezések. Megvonva a vállam haladtam előre, majd elhagyva az épületszárnyat, amiben tartózkodtam, elképedtem, ahogy a korábbinál is nagyobb embertömeg végezte a dolgát.

– Elnézést – szólalt meg egy nálam látszólag néhány évvel idősebb nő, miután könyökével egyenesen a bordáim közé vágott. Halványan megráztam a fejem, jelezve, hogy semmi baj - ami persze nem volt igaz -, de a nő addigra már messze járt. Őszintén nem tudtam, hogy örüljek-e neki, hogy fel sem tűnik a többieknek a létezésem, vagy sem. Egész életemben végigkísért ez a jelenség, és az igazat megvallva, bármennyire is utáltam néha emberek közé menni, valahol nagyon mélyen igenis fájt, hogy nem volt senkim, nem tudtam bárkivel csak úgy elbeszélgetni egy kávé mellett, vagy bármi hasonlót tenni. Soha nem éreztem, hogy tartoznék bárhova is, hogy megértené bárki is azt, ami lejátszódik bennem. Ezért menekültem az álmaimba, de néha ott is szembesülnöm kellett azzal a rideg közönnyel, ami egy idő után borzalmasan üressé teszi az embert. Elhiszi azt, amit a háta mögött suttognak róla, és szépen lassan beleőrül a magányba és kétségbeesésbe. Ha csak a szüleim mellettem lettek volna, fényévekkel jobban éreztem volna magam, de miután az anyám meghalt, és az apámat szinte sosem láttam, végig egyedül voltam. Együdül, egy apró szobában az ágyhoz kötve, miközben egy sötétített ablak mögül bámultak, és kísérleteket végeztek rajtam. Természetesen eredménytelenül. Pontosan ezért töltöttem az időm nagy részét a könyvtárban. Éjt nappallá téve kutattam, a könyvek voltak az egyedüliek, amikbe belekapaszkodhattam a semmi közepén, de egy idő után a kezem fáradni kezdett, és nem maradt semmilyen motivációm. Néha-néha még benéztem Maryhez, volt, hogy minden nap, de a vége mindig ugyanaz volt. A kevésbé rossz periódusnak vége szakadt, és következett egy milliószor kegyetlenebb időszak. Közben hagytam, hogy Nick emberei folyamatosan vizsgáljanak, nem törődve vele, mekkora fájdalmat okoznak vele. Ha fizikailag nem is ütöttek sebet rajtam, a lelkemből minden egyes alkalommal kihasítottak egy darabot, és lassacskán semmi nem maradt, ami emberré tett volna. Csak lélek nélküli porhüvely voltam, aki most egyedül lépkedett a folyosón, semmi több.

Ezen töprengve sétáltam tovább, mígnem az úticélomat jelentő ajtó előtt találtam magam. Tétován bekopogtam, de semmilyen választ nem kaptam. Magamban morogva az ajtó mellett elhelyezett fekete retinaszkennerre sandítottam, és jobb lehetőség híján megpróbáltam a segítségével bejutni.

– Csak most az egyszer legyen szerencsém – motyogtam, miközben a kék fénynyaláb végigpásztázta a szemgolyómat, de hiába, már hallottam is a "hozzáférés megtagadva" üzenetet. Remek... Erőteljesen gondolkodni kezdtem, vajon hogyan jutok be, mikor a vállamat hirtelen megérintette valaki a hátam mögül. Már éppen elküldtem volna a francba, mikor megpördülve a tengelyem körül egy már jól ismert arccal néztem farkasszemet. A máskor mosolygós, jégkék tekintete most izgatottan csillogott, majd amint felismert, meglepettség vette át a helyét. Áldottam az eget, amiért most az egyszer odafent meghallgatásra kerültek a szavaim.

– Nahát, Rose. Nem számítottunk rá, hogy ilyen korán magadhoz térsz. Hogy érzed magad? – érdeklődött mosolyogva. Ami azt illeti, nem lepett meg, hogy tudott a történtekről. Kellemes hangjából a kedvesség mellett némi aggodalom is áradt, ám nem igazán hasonlított Williaméhez. Nem engem féltett, sokkal inkább valami mást, amiről akkor még nem volt tudomásom.

– Megvagyok – zártam le a témát röviden. – Be tudsz juttatni? – mutattam hátra az ajtóra.

– Nem hiszem, hogy örülne neki, ha most bemennél. – Először azt hittem, nem hallok jól. Azt még elfogadtam, hogy William szerint nem kéne zavarnom Nicket, de attól a személytől, akivel az itt eltöltött idő alatt egyedüliként sikerült összebarátkoznom, nem vártam volna, hogy bármikor hasonlót mond. A kezeléseknek csúfolt információszerzés során ő volt az, akinek bármikor panaszkodhattam, annak ellenére, hogy mennyire sűrű volt a beosztása. Talán azért, mert Nick nem mert másra bízni. Tudta, ha olyasvalakivel kell jópofiznom, aki az idegeimre megy, valamelyikünk nagyon megbánja, és az általában nem én voltam. Szerencsére azóta sikerült levetkőznöm ezt a szörnyű szokásomat, de egyúttal sokkal bizalmatlanabb is lettem, így csakis ezzel két emberrel voltam hajlandó megbeszélni a komolyabb dolgaimat. Phil volt az, akihez bármilyen dologgal rohanhattam, az egyedülléttől kezdve a kétségbeesésig, minden lelki problémámat kibeszélhettem neki. Nick ennek pontosan az ellentétét jelentette, hozzá csak veszély esetén fordulhattam, de azt hiszem, ez így volt jól. Pontosan ezért tudnia kellett, hogy csak akkor keresem a főnököt, ha nagyon komoly dolog van a háttérben.

– Na jó, miről van szó? Mindenki valami riasztásról beszél, meg vészhelyzetről, és valami kapitányról. Fogalmam sincs, mennyit aludtam, de valami nagyon fontosnak kellett történnie, amiért mindenki ennyire lázban ég – fontam össze a karjaimat magam előtt sértődötten, egy kis ideig félretéve a saját életemet érintő kérdéseket. Nem voltam benne biztos, hogy az ideérkezésem előtt már nem állt fenn a jelenlegi helyzet, de őszintén kíváncsi voltam rá, mennyi időt töltöttem az ágyban gyengélkedve.

– Nem mondhatok semmit – ellenkezett, de nem tágítottam. Próbáltam nem egy őrült pszichopatának tűnni, de nem tudtam megakadályozni a lelki detonációt.

– Nézd, Phil, én végtelenül türelmes ember vagyok, de néhány órával ezelőtt valaki bedobott egy kavicsot a nappalimba, ami egy tornádószerű izévé változott, én pedig idegességemben felgyújtottam az egész lakást, és a tűzben valószínűleg odaveszett az egyetlen élőlény, aki önszántából szegődött hozzám. Ráadásul az a fekete valami felnyársalta a fél karomat, ami még most is rettenetesen fáj, sőt, ami azt illeti, minden más testrészem is sajog, és fogalmam sincs, mi a fene történt, úgyhogy nagyon örülnék, ha beengednél Nickhez, ha már te nem vagy hajlandó elárulni semmit. – A kisebb monológom végére a hangom egy kicsit megremegett, de semmit sem vesztett vészjósló éléből. Rezzenéstelenül álltam Phil tekintetét, egészen addig, míg aprót biccentett, és a szkennerhez lépett. Halkan felsóhajtottam a rám törő megnyugvástól, de sajnos nem tartott sokáig az örömöm. A folyosónál jóval sötétebb helyiségbe belépve először a rengeteg kijelzőt, majd a láthatóan nyúzott arcú Nicket pillantottam meg, amint elmélyülten tanulmányozta az egyik monitort. Bokáig érő fekete bőrkabátja most is teljesen körülölelte a testét, ahogy azt már minden egyes találkozásunk alkalmával megszokhattam. Hasonló színű szemfedőjétől általában kirázott a hideg, de most túl zaklatott voltam hozzá, hogy foglalkozzak vele.

– Mikor arra kértem, hogy tartsa minél tovább Rose-t az ágyában, nem egészen így gondoltam – dörmögte felénk se nézve. A szavak hallatán azonnal megértettem, miért volt olyan különös Phil hangszíne korábban. Valószínűleg attól tartott, hogy kiderül, elhagytam a szobámat, és nem tudott megfékezni. Mennyivel könnyebb lett volna, ha átalszom az egészet, és nem kell tudomást szereznem semmiről, nem igaz?

– Nem tehettem semmit, már az ajtóban állt, mikor ideértem. Tudja, mennyire meggyőzően érvel – védekezett az ügynök.

– Nem igazán nevezném érvelésnek azt, amit csinálni szokott – jegyezte meg.

– Hahó, feltűnt, hogy mindent hallok? – szóltam közbe ingerülten.

– Pihenned kéne – vágta rá Nick mogorván.

– Mégis hogy tudnék pihenni? Egyáltalán nem emlékszem arra, hogy mi történt az idevezető úton, ahogy azt sem tudom, mi van a lakásommal, és úgy egyáltalán mi a fene folyik körülöttem – fakadtam ki.

– Majd ha megmagyaráztad, hogy mit kerestél vérző karral a lángoló házban, talán válaszolok. De most fontosabb dolgom is akad ennél – nézte továbbra is a számomra kivehetetlen adatokat. Kezdtem elveszíteni a korábbi magabiztosságomat.

– Oké – egyeztem bele csalódottan –, a kérdéseim várhatnak. Egyetlen kivétellel. Mi a franc történik itt? És ne mondd, hogy semmi közöm hozzá, mert a legkevésbé sincs kedvem tudatlanul ténferegni az épületben, mikor mindenki izgatottan rohangál.

– Semmi közöd hozzá – jelentette ki, mire ökölbe szorult a kezem.

– Igazad van – legyintettem. – Majd összerakok magamnak egy hihetetlen történetet a folyosókon hallottakból, és továbbadom a többieknek, elhitetve velük, hogy ez az igazság. Elvégre, láttak ide bejönni, és semmi okuk nincs rá, hogy ne higgyenek nekem. Bizonyára sokkal célravezetőbb lesz. - Nick most az egyszer végre rám pillantott.  Sötét bőrén a fények megcsillantak, ahogy felém fordult. Az arcáról ahogy általában, most sem tudtam leolvasni semmiféle érzelmet.

– Legyen – sóhajtott fel lemondóan, mire a győzelem öröme végigfutott a testemen. – De tudnod kell, hogy csak azért egyeztem bele, mert a házad romokban áll, és itt kell maradnod, amíg át nem helyezünk máshova. Így pedig elkerülhetetlen, hogy ne fuss bele valahol a kérdés tárgyába – tette hozzá szigorúan. A mosolyom ugyan nem volt őszinte a hírek hallatán, de nem akartam kimutatni, hogy mennyire mélyen érintett a lakás elvesztésének híre. Fél kézzel ügyködött valamit a monitorokon, majd egyetlen mozdulattal áthúzta az összes képet és információt a legnagyobb kijelzőre, amit már én is tökéletesen láthattam. Nem igazán értettem, miért nézünk egy éppen alvó férfit, de az arca valamiért furcsán ismerősnek tűnt.

– Coulson ügynök – nézett Nick az említettre, mire az megköszörülve a torkát beszélni kezdett.

– Bizonyára hallottál már Amerika Kapitányról – tartott rövid szünetet Phil, mire bólintottam. Amerikai származásom lévén az lett volna a furcsa, ha nem hallok a második világháborús hősről. Igazi koldusból királyfi történet volt az övé, miután a vézna kisemberből egy szérum segítségével egycsapásra izmos szuperhőssé vált. – Remek. Akkor nyilván annak is tudatában vagy, hogy hosszú évekkel ezelőtt meghalt egy bevetés során. A nácik titkos szervezete ellen küzdött, és már éppen nyerésre állt, mikor a gépe lezuhant. A testet a hosszú ideig tartó kutatás során senki nem találta meg, így kénytelenek voltak halottá nyilvánítani.

– És itt jön az érdekes rész – vette át a szót Nick, mire Phil egy pillanatra csalódott arcot vágott, de gyorsan rendezte a vonásait. – Néhány nappal ezelőtt kaptam egy hívást, hogy az óceánban találtak egy jégbe fagyott férfit, furcsa maskarában. Ezután azonnal ide szállították, és a vizsgálatok során kiderült, hogy nagyon is életben van még. – Miközben beszélt, a képek sorra váltakoztak a monitoron. Először egy évtizedekkel ezelőtt készült fotó jelent meg egy szőkés hajú, kerek pajzsot tartó férfiról. Miközben a mellette álló katonára pillantott, az arcán őszinte mosoly terült szét, amitől egy kicsit én is jobb kedvre derültem. Ezt követően egy hatalmas darab jég képe következett, benne ugyanazzal a pajzzsal, ezúttal színesben. A közepén egy ötágú csillag terült szét, amit csíkokban ölelt körül a kék és a piros kombinációja. Az alapvetően fényes felületén gyémántokként csillogtak a jégkristályok, és amint a tekintetem feljebb vezéreltem, halványan még feltűnt egy ember sziluettje a jégben, majd másodpercek elteltével a helyét egy laboratórium vette át. A félig fagyott férfi körül nyüzsgő tudósok kellemetlen emlékeket idéztek fel, amikbe ezúttal is beleborzongtam, és mire észbe kaptam, a kijelzőn a már korábban látott jelenet kapott helyett. A férfi békésen aludt, és most az is feltűnt, hogy a környezete furcsán ódivatú. A háttérből nagyon halkan mintha valamilyen sportközvetítés zaja sejlett volna fel, de a kinti forgalom szinte teljesen elnyomta. Nem igazán fogtam fel az összefüggést, így csak kérdőn bámultam a mellettem álló két alakra. Próbáltam összeegyeztetni a hallottakat a látvánnyal, de nem igazán ment. Illetve, nagyon is tudatában voltam annak, mit szerettek volna mondani, de az agyam egyszerűen nem volt képes befogadni az információkat.

– Tehát... – kezdtem bele, miután nagyjából összeraktam a képet a fejemben. – Azt akarod bemesélni nekem, hogy ez az ember – böktem a kijelzőre –, a körülbelül hetven évvel ezelőtt meghalt Amerika Kapitány, a nemzet hőse, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag hibernálódott, és az embereid megtalálták a fagyott testét. Most pedig éppen egy kényelmes kis ágyban szunyókál. – Kétkedve húztam fel a szemöldököm, mikor Nick éppen szólásra nyitotta volna a száját, de a férfi szemei hirtelen kinyílni látszottak. Ahogy lassan felült, tengerkék tekintetében értetlenség tükröződött.

– Mennem kell – mondta végül Nick, majd kiviharzott az irodából. A képernyőn még látszott, ahogy egy régies öltözködésű nő belép a szobába, és szóba elegyedik a férfivel, akiben hirtelen megváltozott valami, és valamiért elképesztően dühösnek látszott. A képsorok ezután gyorsan váltakozni kezdtek. Fegyveres alakok léptek a helységbe, a férfi a korábbinál is zaklatottabbnak tűnt, és akkor jött az, amire egyikünk sem számított. Fogta magát, és nemes egyszerűséggel a falat kitörve távozott, magával rántva két katonát. Ebben a pillanatban pontosan úgy hullott szét a bátorságom, ahogy a fal darabjai szóródtak a földre. Phil és én jelentőségteljes pillantást váltottunk, majd mindketten kisiettünk a folyosóra. Ahogy kiléptem, rögtön a kékes fényben úszó falakhoz kellett tapadnom, hogy a mellettünk szédítő tempóban elrohanó, pár pillanattal korábban még a monitoron látott férfi ne sodorjon magával. Phil látszólag izgatott volt, én viszont még nem igazán tudtam hova tenni az eseményeket, de annyiban előre biztos voltam, hogy kemény menet vár ránk. Sóhajtottam egy nagyot, majd a már jóval előrébb haladó ügynök nyomába eredtem.

Úgy éreztem, órák teltek el, mire sikerült átverekednünk magunkat a tömegen, egészen a liftig, amibe beszállva nyugtalan érzés fogott el. Soha nem szerettem a szűk helyeket, pláne ha mozogtak, és üvegből voltak a falaik. Szerencsémre csak ketten tartózkodtunk benn, de a levegő így is meglehetősen kevésnek tűnt. Segítségkérően a mellettem álló Philre pillantottam, azonban ő túlságosan el volt foglalva azzal, hogy a semmibe bámulva töprengjen. Jobb híján számolni kezdtem az emeletek monoton váltakozását, és már éppen átkoztam volna magam, amiért még a lépcső is gyorsabbnak útvonalnak tűnt, mikor hirtelen görcsbe rándult a gyomrom. Kezeimmel odakapva görnyedtem előre, remélve, hogy perceken belül elmúlik, és a fájdalom helyét átveszi valamilyen más érzés, de csalódnom kellett. A látásom is kezdett különös irányba változni, minden tárgy vadul izzó vörösnek tűnt, mintha csak egy piros szemüveget helyeztek volna a szemeim elé.

– Jól vagy? – tette a hátamra a kezét Phil, mire az egész testem megfeszült.

– Jól leszek, ha elengedsz – préseltem ki magamból nehézkesen a szavakat. A hangom egy teljesen ismeretlen, mély árnyalatot vett fel, amitől végigfutott rajtam a borzongás, és nem a kellemesebbik fajta.

– Ne hívjak segítséget? – A hangja furcsán távolinak tűnt, mintha fejben valamilyen másik dimenzióban jártam volna.

– Csak engedj el – szűrtem ki idegesen a fogaim között. Phil kicsit hezitált, majd végül engedelmeskedett, nekem pedig mintha hatalmas súly szakadt volna le a hátamról. Egy pillanatra azt hittem, a fájdalom véglegesen eltűnt, de mint mindig, most is tévedtem. Újult erővel hasított belém a kellemetlen érzés, amitől kábultan a lift üvegének dőltem. Tudtam, hogy már nincs sok hátra, a szervezetemnek szüksége van rá, hogy kiadja magából a feszültséget. Valamilyen megmagyarázhatatlan erő átvette az uralmat a testem felett, kezeim két oldalt a magasba emelkedtek, és mintha minden porcikámat az üveghez feszítették volna. Ha nem lett volna elég a nyers fájdalom, a sima felülethez nyomódó karom is borzalmasan lüktetett.

– Rose – szólított meg Phil kissé elveszetten. Látszólag nem tudott mit kezdeni a látvánnyal, amit teljesen meg tudtam érteni, lévén, hogy én sem voltam teljesen ura a helyzetnek.

– A következőnél... szállj ki. Ne hagyd, hogy bárki is megpróbáljon... – sziszegtem alig hallhatóan, de nem tudtam befejezni a mondatot. Szerencsémre vette a lapot, és amint a következő emelethez értünk, és kitárult az ajtó, kipattant, majd a beszállásra váró embereket hátrébb terelte. Vetettem rá egy hálás pillantást, majd amint a szerkezet visszazárult, vettem egy mély levegőt.

– Kezdődjön a buli – morogtam önkívületi állapotban, és hagytam, hogy az elfojtott erők átvegyék az irányítást.